...elmondom hát...

Ma van a születésnapja. Vagyis lenne.

Már nem kapom fel a fejem, ha valakit úgy hívnak, mint őt (bár azért ma, miután ez megfogalmazódott bennem, pont megakadt a szemem egy ilyen néven), és nem ő jut eszembe minden szomorú dalról (jól van, azért a közös dalunkat persze nem tudom bőgés nélkül meghallgatni - úgyhogy inkább nem hallgatom. Csak ma). Amikor a vele pontosan egyidős "hírességeket" látom, még mindig gondolok rá, hogy igen, ő is most lenne annyi, de már tényleg csak átsuhan az agyamon.

Néha, nagyon-nagyon ritkán elgondolkodom, nem ő jött-e vissza valamelyik gyerekemben. Mondjuk a Nyúlban - ő szerintem hasonlít rá. De igazából nem is szeretném, ha így lenne, ő - ő, a Nyúl meg a Nyúl. (Kíváncsi vagyok, mit szólt volna hozzá, meg az ikrekhez.) Nem mondom, hogy hiányzik, de nagyon jó lenne, ha itt lenne. Sajnálom, hogy amikor szüksége volt rám, nem álltam mellette. Ha több időnk lett volna, sok dolgot csinálhattunk volna együtt és biztos, hogy nagy kaland lett volna az egész. Talán legjobb barátok lennénk, vagy ilyesmi.

Még mindig nagyon szeretem.

Persze az idő tényleg minden sebet begyógyít (tíz éve csak a jó neveltetésem tartott vissza attól, hogy nem szaggattam meg senkit, aki ezzel jött), de abban biztos lehetsz, öregem, hogy amit csak az idő tud begyógyítani, annak a sebnek mindig ott lesz a nyoma.

Olyan sokat szeretnék még írni róla, de nrm lehet, meg nincs is értelme. Remélem, egyszer rátalálok valahol.

Az előbb olvastam ezt: "Ahol egyszer tűz volt, ott mindig lesz parázs."

Így, így.

Reggel, munkába menet a tömegben ugyanaz a nő ment előttem, aki most délután, hazafelé jövet. Ráadásul ugyanott.

(Meg tegnap délután is láttam a buszról hazafelé sétálni egy nőt, aki reggel az én buszomra szállt fel. Már úgy értem, persze, hogy arra a buszra, amelyiken én is utaztam. Nincs saját buszom. Tetkós ezt már nem mondhatja el magáról. Legalábbis reggel még volt neki, de nála ugye sose lehet tudni.)

Erről most ez jutott eszembe:

Bementem Fornettit venni, mert mégiscsak szülimásnap van, mondom, örüljenek a büdös kölkök (na meg a szerencsekártya is azt írta mára, hogy vigyek valami apróságot az otthoniaknak, örülni fognak neki). A nő tök aranyos volt, letegezett, poénkodott, már majdnem tökjól voltam (értsd: már majdnem felengedett a görcs, ami minden porcikámba beleáll, amint szólnom kell egy idegenhez), amikor...

Eladó: "815 Ft lesz."

Odaadom az ezrest.

Eladó: "Nem tudok visszaadni, nincs 15 Ft-od? Vagy 5 is jó."

Találok egy húszast, odaadom. Rámförmed:

"EZ ÍGY SEM JÓ!!!"

Én: "Kétszázat kérek vissza."

Eladó (kezembe nyomja a kétszázast): "Köszönömszépenviszontlátásra."

Nem, te baszd meg. :-)

Reggel egyébként a kedves fogorvos bácsinál kezdtem 5:50-kor, miután tegnap még sírtam is a munkahelyemen kínomban (összesen 6 gyógyszert vettem be, szemét voltam a Nyúllal, és úgy aludtam el, hogy nem volt erőm megcsinálni a szendvicseiket a mai apás kirándulásra).

6:00-kor már majdnem a metrónál voltam, a járdán mindenfelé cuki kis csigák* kúsztak, én meg mosolyogtam rájuk, mert a fogamban végre megszűnt az a szörnyű, feszítő érzés, és a szívemben is kezdett felengedni a rettegés, hogy úristen, mi lesz, ha megint összeér a két fogsorom.

Most kicsit jobban értékelem az életet (benne az olyan apró, természetesnek gondolt ajándékokkal, mint például, hogy nem fáj semmim) mint a tegnapi nap előtt.

*Pedig mindenki, aki valaha olvasott Bogyó és Babócát, tudja, hogy a csigák valójában hisztis, sértődékeny kis köcsögök.

Jöttem át a hídon reggel, és egy bácsi ballagott előttem. Először arra gondoltam, hogy egy munkás, rengetegen vannak most errefelé, de ő melegítőnadrágban volt (azon keresztül is láttam, mennyire vékony), meg ócska sportcipőben, a vállán egy koszos, szinte üres sporttáskát vitt. A híd végén megállt, leelőztem (kedves arca volt), de később még visszafordultam, mert kíváncsi voltam rá. Akkorra azonban eltűnt.

Akkor esett csak le: ő valószínűleg a válasz a kérdésemre, hogy kik lakhatnak a híd alatt, kié az a matrac meg a ruhák...

Megszakadt a szívem.

Táplálkozásom fő eleme újra a fájdalomcsillapító lett (a kurva anyját).

Ez az egész fogorvosos sztori novembertől megérne már egy bejegyzést amúgy, de egyelőre még nincs vége. Másfél hete újra elmentem a dokihoz, mert megfájdult a fogam, ő mondta, hogy gyökérkezelni kell, nekem meg mindegy is volt, milyen módon óhajtja eltüntetni a fájdalmat, ebben ő a varázsló.

Úgy engedett haza a kezelés után, hogy ha még fáj, szedjek antibiotikumot, de különben meg majd találkozunk. Úgy megkönnyebbültem (sztem már ott akkor elmúlt a fájdalom), hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni, mennyivel jövök - de csak mondta volna magától is, nem?

Na mindegy, szóval volt egy boldog másfél hetem, aztán tegnap visszamentem, megint piszkálgatta egy kicsit (megint nem fizettem), két hét múlva találkozunk, de ha addig nem bírnám nélküle, akkor hívjam.

Este elkezdett fájogatni a fogam, de gondoltam, csak az idegességtől, mert a gyerekek (a szokásos) veszett módon ugráltak, meg próbálták egymást eltaposni az ölemből. Rettegtem, hogy megütik a fogamat, de erre semmi szükség nem volt, ütés nélkül is csak Advillal tudtam elaludni.

És Dolgittal kelni.

És Advillal elkezdeni dolgozni.

És tudom, hogy ez így meredeken hangzik, meg ne kapkodjam folyamatosan a gyógyszert, de ez most tényleg baromira fáj, és ha nem muszáj, akkor nem viselem el. Még most is olyan egyébként, ha összeér a két fogsorom, mintha borotvapengére harapnék rá.

Azon gondolkodom megint, hogy ha életem során nem fordítottam volna ennyi energiát, figyelmet, időt és pénzt a fogaim ápolására, valószínűleg akkor is ugyanilyen színűek lennének és talán fájnának is, csak akkor talán nem érezném ennyire igazságtalannak. (Bár... de. Én biztos annak érezném akkor is.)

Egyébként az élet szép.

Legújabb sirámom, hogy senki rám sem néz. De tényleg.

Múltkor pár napig szépnek találtam magam. Mármint magamhoz képest. Jól van, nem lett kisebb az orrom, tökéletes a fogsorom vagy szebb a bőröm, csak úgy mindezek ellenére jól elvoltam. Nem aludtam többet, mint most, sőt, és mégsem volt karikás a szemem, meg viszonylag a hajam is rendben volt. Találtam egy olyan "lilásbarna" szemfestéket, ami egész meglepően kiemelte a zöld szemeimet (most már hivatalos, hogy zöld, nem zöldeskék). És iszonyúan szabaddá tett az, hogy nem utálkoztam magamon napi 24 órában, hanem valami váratlan áldásképp pár napig elégedett voltam a külsőmmel. Szóval úgy éreztem, enyém a világ.

Na, a világ ezt nyilván leszarta.

Sehol egy pillantás vagy megjegyzés. Sehol. Na jó, Tetkós egyszer, egy reggel, miután puccba vágtam magam - nyomatékos kérésre - véleményt nyilvánított, azt VÁLASZOLTA, hogy jól nézek ki, meg egy másik alkalommal magától is mondta, de ezt már csak az idomítás hatására.

Azzal még csak ellettem volna, hogy Tetkós tojik a fejemre, 8 év után ez természetes (rosszul hangzik? Hát igen, de attól még így van), de hogy tényleg, most már soha senki nem néz rám... vagyis hát nem is tudom, hogy mi a bajom pontosan. De biztos értitek.

Mára (vagyis már vagy két hete) egyébként már visszaállt minden a régi kerékvágásba, újra rondának látom magam (ebben nagy segítségemre volt, hogy készült rólam pár fotó a hétvégén meg a kiránduláson), de ez teljesen összhangban van azzal, hogy amúgy sem vagyok jól. Hogy a köd a fejemből, úgy tűnik, sose fog már felszállni, olyan, mintha sose ébrednék fel teljesen, és nemcsak álmos vagyok, hanem fáradt is, és nemcsak energiám, de kedvem sincs már erőfeszítéseket tenni semmiért.

Na de az észrevétlenségem odáig fajult, hogy ma a trolin az ellenőrök nem kérték a bérletemet. Pedig nem volt tömeg, és olyan látványosan túrtam a táskámat, mint egy tipikus bliccelő, mégis, a két nő tekintete úgy siklott át rajtam, hogy az az érzésem támadt, a testemen keresztül kilátnak az ablakon. Faszom... :-D Kedves Világegyetem, áruld már el, kérlek, miért sértegetsz folyton? Bántottalak én téged?

sZIa

Ma reggel egyszerre indultunk dolgozni Zi-vel, de míg én csak Pest másik végébe, ő Skóciába. (És, mire én beértem, ő azt hiszem, Németország fölött járt - jól kell megválasztani a közlekedési eszközt, na.)

Amikor mentem a buszmegállóba, épp előttem szállt fel egy gép, gyorsan előkaptam a telefonomat, hogy csekkoljam flightradaron - nem AZ volt, ez Tel-Avivba ment (ez is milyen már, hogy mindig az izraeli gépeket keresem, és pont akkor látok egyet, amikor épp nem az érdekel), de ugyanakkor indult, így aztán kerestem tovább, és hamar meglett a Glasgow-ba tartó gép is, csak jött a busz, el kellett tennem a telefonomat, de amikor a következő buszon újra elővettem, a flightradar még mindig az ő gépét mutatta. Így aztán - mivel olvasni úgyse volt kedvem (a Csillagainkban a hiba valahogy nem olvastatja magát, és akkor még finom voltam) -, követtem a gép útvonalát. Láttam, amint velük párhuzamosan egy Temesvárra tartó gép repül el, és tökre megkérdeztem volna, hogy látja-e. (Jól van, biztos hülyeség, de honnan tudjam, sose repültem még.) Amikor másodszor is átment a Duna fölött, legszívesebben írtam volna neki, hogy most ugyanazon a parton vagyunk, ha leszáll, akár vissza is gyalogolhat ide ügyesen, de úgyse olvasta volna akkor, később meg már mindegy.

Szóval Zi, ha jól láttam, Németország fölött járt, amikor én még mindig úton voltam, de amikor beértem, nem találtam meg többé a gépet (viszont láttam mondjuk egy Boeinget, ami Bejrútból tartott mittoménhova).

Ezzel két dolgot akartam mondani: azt, hogy a flightradar valami fantasztikus dolog, valamint, hogy a legjobb barátom egy évre elhúzta a csíkot. Ami végül is nem jelenti azt, hogy kevesebbet találkozunk vagy beszélünk, mint eddig, csak akkor is... Én szeretem a szeretteimet egy buszútnyi közelségben tudni (átszállás nélkül, kivéve a BKK-s átszállásokat persze), és ez a Skócia most kicsit megfeküdte a gyomromat. (Ez is milyen, tegnap majdnem találkoztunk (?), de én pont Visegrádon voltam a Nyúllal. Mindig az irodában gebedek, de tegnap pont nem.)

De azért persze a legjobbakat kívánom neki. (És kurvasok pénzt, főleg.)