Ma érkezik meg az a Converse, amit csütörtökön rendeltem, pénteken adtak át a futárszolgálatnak, és tegnap tudtam meg, hogy csütörtök óta (közepesen dühítő mértékben) leárazták.

Kicsit megnyugtat, hogy a másik két tételt viszont szégyentelenül olcsón rendeltem, és azok árát meg valamennyire megemelték azóta.

Eközben az óvónénink lánya írt egy könyvet és híres író lett. De úgy, ahogyan arról mindig is álmodtam: egyik pillanatról a másikra tele lett vele minden, a többi író egymást túlkiabálva reklámozza, nem lehet felmenni úgy a facebookra, hogy ne olvasnál vele interjút, nem lehet úgy elmenni könyvesbolt kirakata előtt, hogy ne ugrana az arcodba a könyv, még a fürdőszobai csapot sem lehet úgy megnyitni, hogy...

Nekem nem tetsző témáról ír, és ez alapján biztosan nem venném meg a könyvét, de olvastam belőle néhány rövid részletet, és tényleg nagyon jó. Fantasztikus, szerethető, olvasható. (Már jó pár hónapja nem tudom befejezni Alafair Burke-től Az exet, egyszerűen csak cipelem mindennap, de utálom, mert nem szimpatikus benne senki, még a főszereplő sem. Na ez a könyv nem olyan. Ebbe két mondat után beleszeret az ember sajnos.)

Anyukám kérdezte, gratuláltam-e már. Ööö... nem. Annak a nőnek se gratuláltam, akit a nagy szerelmem helyettem vett feleségül.

Tudom, hogy ez most egy nagyon ronda, irigykedő bejegyzés, de ha nem írom ki magamból, ki tudja, mit csinálnék helyette. (Bőgnék.)

És tudom, inkább fogjam fel úgy, hogy a bakancslistám legfontosabb pontja végül is megérkezett a tágabb környezetembe. (Mint ahogyan a kis Micra Dzidzéhez, az orbitális lottónyeremény* a szomszéd faluba, és a szerelemből kötött házasság nagy esküvővel... mindenhova.)

*Tudom, nem bakancslistás, csak kívanságlistás.

Novella

Nem meséltem el valamit, mert nem volt még erőm időm, meg az ilyennel nem dicsekszik az ember, viszont mégis fontos nekem, hogy nyoma legyen annak, hogy legalább megpróbáltam.

Szóval múltkor volt egy novellapályázat. Hallottam róla a rádióban, amikor még úgy egy hét volt hátra a hataridőig. Egyik napon 12:00-ig lehetett beküldeni a pályaműveket, előző napon este 10-kor Tetkós még valamiféle szövegszerkesztőt próbált szerezni nekem a Nyúl laptopjára, mivel az én 612 ilyen irányú próbálkozásom és 32.145 kérésem az évek folyamán kudarcba fulladt.

Így utólag már látom, hogy nem kellett volna ennyire rápörögni, mert nem fájlt kellett beküldeni, hanem a szöveget bemásolni egy szövegdobozba, de már mindegy is. Aznap kitaláltam a történetet, éjjel úgy fél háromra megírtam (ezért másnap csak 5kor keltem), százszor átolvastam, majd beküldtem, és EZUTÁN felfedeztem benne egy ottfelejtett "a" betűt, meg kitaláltam, hogy nem is lett logikus az egész. Annyira szűk volt egyébként a karakterkorlát, hogy az érthetetlenség határáig kellett nyirbálni a sztorit, szóval megbeszéltem magammal, hogy ettől kezdve az esélytelenek nyugalmával várom meg a végét...

De azért persze álmodoztam. Agykontrollt is bevetettem: elképzeltem fehér keretes tükörben, hogy állok a buszmegállóban, amelynek a falán ott díszeleg a novellám. Hogy kiteszem a fotót facebookra valami szerény de lényegre törő kis mondattal, pl. "Így írok én", vagy valami, és dőlnek a csodálkozó és gratuláló kommentek, például a gyerekemet korábban alázó, vagy engem semmibe vevő kerületi anyukáktól: "Nem is tudtam", "Csak így tovább", vagy azoktól, akik szeretnek: "Mindig tudtam, hogy van benned valami", "Várjuk a folytatást"...

Mert ez a legnehezebb amúgy: szerénynek lenni, nem várni semmit és nem tartani magad jobbnak másoknál ("jaj, nem, köszönöm, ez csak egy ilyen kis összedobott írás, ugyan már"), ugyanakkor meg mégis bizakodni, hiszen ha nem, akkor semmi értelme ("tudom, hogy megvan bennem, ami ehhez kell... és most megtettem mindent, amit tehettem, és szerintem tökjó lett"). Dzidzének egyébként tetszett, más nem olvasta.

Az esélytelenek nyugalma az eredményhirdetés közeledtével egyre inkább semmivé lett, néha azon kaptam magam, hogy könyörgök bele a semmibe elalvás előtt, hogy legalább a 20. legyek, nem baj, ha nem nyerek semmit, csak kérlek, kérlek, legyen ez a jel, hogy érdemes csinálnom. Kezdődjön el valami, és akkor megígérem, hogy soha nem adom fel.

Csak annyit tudtam, hogy júliusban teszik közzé a 20 kiválasztottat, amelyekből a közönség választja ki a legjobbat.

Árkád, Interspar. Az énidőmben, mert aznap Tetkós bevállalta a gyerekeket. Épp a felvágottaknál tanácstalankodok, mert annyira nem értek ezekhez, nem is vennék legszívesebben, de a gyerekeknek muszáj. Nem is tudom, minek veszem elő a telefonomat. Ott az e-mail. Remegni kezdek kicsit, a szívem dobogása ruhán keresztül is látszik.

"Nagy örömmel vettük... bár ezúttal sajnos nem... több, mint 3800 pályamunka... az eddigi legnépszerűbb novellapályázat..."

KI NEM SZARJA LE, HOGY A LEGNÉPSZERŰBB? ŐSZINTÉN, KI NEM SZARJA LE? Legszívesebben ordítanék, de ehelyett nyelek egy nagyot, még könnyes se lesz a szemem, hiszen esélytelen volt, bevágom a legolcsóbb párizsit a kosárba, pedig sose veszek ilyet, de nem érdekel, tömindegy, ott rohadjon meg minden.

Csak haza akarok menni.

Ezekben a napokban egyébként két olyan idézetet olvasok, ami megfog. Az egyik szerint a sikeres emberek attól sikeresek, hogy nem adták fel az első kudarc után. A másik szerint a kudarc a jel, hogy amin jársz, az nem a te utad.

Az olyan jó érzés, amikor az ember bemegy a szobába és ráköszön egy macska. Attól az ember úgy... érzi magát valakinek.

(Ravasz: "Hej..."

LCD: "Jaaaj, hát szia, te édes csillagmazsolája az anyukájának, itt fekszik az a tünemény kis tested? Hát hogy lehetsz ilyen szép, mondjad? Hát hogy lehetsz ilyen szép? Te világ leggyönyörűbb királyfija, te...)

Jól van, azt ne firtassuk inkább, hogy kinek.

Ha meg utána még rá is fekszik (mármint a macska), az a legmegnyugtatóbb dolog a világon, vagyis inkább a legmegtisztelőbb. Hogy te megfeleltél neki. Méltónak talált arra, hogy megérintsen.

Vajon Ravasz most azt gondolja, én vagyok a királynője? Vagy egyszerűen csak én vagyok az ágya? Ok, erre nyilván tudom a választ.

Elnézést kérek mindenkitől, tegnap vettem észre, hogy jöttek kommentek, pedig pont nézegettem mindig a gmailt, hogy írtatok-e, de esküszöm, nem jött róla semmi. (Általában e-maileket is elfelejtek nézni, és most nagyon büszke voltam rá, hogy nem, viszont cserébe az itteni felületen felejtettem el megnézni.)

Közben Bögre jelezte, hogy az utóbbi időben nem lehet kommentelni, ez elvileg ilyen átmeneti probléma a blogspoton, így meg aztán nem is vártam semmit.

Aztán tegnap úgy megörültem. :-)

 Kedves Természet!

Örömmel tájékoztatlak, hogy a kinti játékot lehetlenné tevő, mindent egybefüggő sárrá változtató, szakadó eső, amiért naponta imádkoztam hozzád a zsúfolt játszótéren (amikor már órák óta pisilnem kellett volna, de esélyem sem volt egyedül hazacibálni az összes gyerekemet, és csak kornyadoztam órákig reménytelenül, kirekesztve, vagy legalábbis együttérzés helyett kitárgyalva, amikor hallották, hogy kiabálok az útra kirohanó fiammal), múlt szombaton, a nyaralásom első napján megérkezett. Történetesen ekkor volt a Palacsinta Fesztivál nevű, szabadtéri rendezvény is, amit a gyerekeim egész évben várnak. (És amire egy csomó csini ruhát hoztam, a lábat nyújtó szandálokról már nem is beszélve, aztán végül a tavaly viselt kabátomban és a tornacipőmben dagonyáztam végig.)

A hideget, amiért szintén naponta könyörögtem az irodában (a légkondi nélküliben, tudod, a 40 fokban, hosszú nadrágban - mivel szégyelltem, hogy még nem barnultam le, hiszen hol barnultam volna -, nagyközönség előtt izzadva, délre leolvadó sminkben) szintén megkaptam, ugyanakkor, és azóta is, napi egyenlő adagokban.

Köszönöm mindkettőt.

U.I.: Szerintem érdemes lenne valami olyan kézbesítőt keresned, aki másnapra célba juttatja a megrendelést.

What happened to you?

Június 12. egy olyan nap volt az életemben, amire már nagyon-nagyon régen vártam, egészen pontosan főiskolás korom óta. Nem lenne illendő nem elmesélni.

Már írtam (gondolom, sokszor), hogy a fősulin volt egy olyan babonám, hogy ha vizsgáról hazafelé jövet nem hallgatom meg a buszon az Offspringtől az Americanát, akkor nem ötöst kapok. (Azért volt két kivételesen hányinger tárgy, amelyek esetében nem az ötösért imádkoztam, hanem a túlélésért, és nyilván pont ezekből kellett szigorlatozni is: statisztika és számvitel. De még a neveik leírásától is rosszul lettem most.) Aztán egyre jobban rákattantam a zenekarra és még emlékszem az érzésre, amikor Teniszező azt mondta: hallotta a rádióban egy új számukat. Úristen, akkor, 2000 környékén, Youtube híján gondolhatod, mit összevakaróztam, hogy hogyan fogok hozzájutni a dalhoz, de aztán azt hiszem, Teniszező felvette nekem vagy ilyesmi. (Ez volt az Original Prankster.)

Mivel a főiskolai éveim alatt (is) sajnálatos módon alig volt társasági életem, a legboldogabb perceim azok voltak, amikor a sulis nyilvános gépeknél Offspring dalszövegeket írtam ki és otthon lefordítottam (igen, már akkor is tudtam élni :D). Így aztán még majdnem húsz év után is végig tudtam énekelni a koncertet.

Merthogy ott voltam a Tüskecsarnokban, igen, láttam és hallottam őket élőben, és ezzel a bakancslistám újabb pontja teljesült, bibibí. Fantasztikus élmény volt!

A jegyeket még karácsonyra kaptam Tetkóstól, mert tudta, mióta vágytam már erre. Ugyan mondogatta, hogy ő nem nagyon akar jönni, de mindig azt gondoltam, hogy á, ezt biztos nem teszi meg velem. (Őszintén szólva nem tudom, ezzel kapcsolatban miért voltak illúzióim, ő ugyanis nem ismer határokat ilyesmiben. Tavaly augusztusban például azért lépett le a - közös - három gyerekünk keresztelőjéről, mert az egyik haverjának szülinapi bulit szervezett a felesége - úgy, hogy amúgy a gyereknek DECEMBERBEN van a szülinapja, csak a bulit tartották augusztusban. A. Mi. Gyerekeink. Keresztelőjének. Napján. És ő elment. Mit elment - futott, mint a nyúl.)

A koncert előtti napon már folyamatosan csesztetett, hogy hívjak magammal valakit helyette, a legalja az volt, hogy felajánlotta: ajándékozzam el az ő jegyét valakinek, aki hajlandó velem eljönni. Na most ezek a jegyek egyenként annyiba kerültek, amennyiért én még cipőt se mertem venni magamnak soha, szóval úgy voltam vele, hogy bár nem én adtam ki rá pénzt, de a faszomat, azt fogom elajándékozni.

Az esélytelenek nyugalmával írtam Teniszezőnek (aki kioktatott hogy legközelebb korábban szóljak), meg Anettnek (aki körmöshöz ment inkább).

Tudod, én gyűlölöm az ilyen helyzeteket, gyűlölöm, amikor bárkitől kérni kell valamit, amikor hívni kell valakit valahová, fel kell hívni, de még azt is, ha rá kell írnom valakire. Gyűlölöm a visszautasítást, teljesen kicsinál, amikor lepattanok, bármilyen apróságról legyen is szó. Mert minden egyes lepattanás, minden egyes "most ne" arról szól, hogy valaki nem kér belőlem. Igyekszem is kerülni az ilyen helyzeteket, sose hívok el vagy fel senkit, mert nem akarom kitenni magam az elutasításnak. De most Tetkós rákényszerített, mert Tetkós mindig mindenre rá tud kényszeríteni... De azért nem akarok igazságtalan lenni, mert ő nem szereti az Offspringet, a Nyúl meg nagyon, szóval így jól jött ki, meg a magyarázatainak a vázát is pont az képezte, hogy őrá kár lenne elpazarolni ezt a jegyet, amikor mások sokkal jobban odalennének.

Azon a héten az ikrek Anyáéknál voltak, a Nyúl pedig Tetkós Anyjánál aludt volna, de nagyon nem akart. És amikor Tetkós végső kétségbeesésében felajánlotta, hogy elfuvarozza a seggecskénket a koncertre, meg jön is értünk, ha a Nyulat viszem helyette, gyorsan rávágtam, hogy akkor jóvanakkor.

Azt hiszem, a Nyúlnak csak a koncert napján mondtam, amikor suliba mentem érte, hogy amúgy meg este eljön velem a világ legnagyobb modern punkrock bandájának koncertjére. Persze nem ezekkel a szavakkal. De nagyon örült.

A magyar előzenekar annyira nem tetszett, hogy nem is számoltunk vele, a második előzenekart, az Anti-Flaget viszont, bár csak felületesen ismertük, meg akartuk hallgatni. Nagyon jók voltak, a Nyúlnak tetszettek főleg, ő azóta is szokta őket hallgatni.

Mondtam neki aztán, hogy menjünk ki büfébe még gyorsan, mert nem bírtam volna ki, ha a nagy kedvencem alatt esetleg elkezd vernyogni, hogy szomjas. Így aztán a büfé előtt álltunk sorba éppen (már jó ideje), amikor:

"Welcome to A-
mericana..."

Ahhh... hát ott voltak. Ott voltak velem egy légtérben, Dexter Holland és bandája. És a szövegek, amelyek amúgy is mind itt vannak az agyamban, amelyeket álmomból felkeltve is tudok. Édes istenem...

Ami nekem furcsa volt (persze lehet, hogy mashol is így van), hogy a büfében biztonsági okokból nem lehetett flakonos vagy üveges innivalót venni, csak poharasat (nem tudom, kinek volt az jó, hogy hatalmas pohár sörök szállnak a dühöngőben, de én gondolom, felrobbantam volna, ha egy felém repülő sör mossa le a fullos cicasminkemet). Így aztán nem tudtunk lemenni rögtön a tánctérre, ott lestünk fent egy nagy pohár itallal a kezünben. Őszintén  szólva azt leszámítva, hogy ott csak egyedül táncikáltunk, nem a tömeggel, nekem ez is kiválóan megfelelt, mert nagyon jól lehetett látni. De aztán csak leevett a fene végül a tánctérre minket is, mert egyszerűen sorra játszották a kedvenceimet - de az Offspringtől amúgy majdnem minden a kedvencem.

Na most a hétköznapi emberek egyik fele nem ismeri a zenekart, a másik fele meg pontosan két számot ismer tőlük, a Pretty fly-t meg a Why don't you get a job-ot, mert ez az a két nóta, amit a rádióknak van bátorságuk lejátszani, ez még pont nem fekszi meg a tinglitangli lónyálzenéhez szokott gyomrokat. Ez a két leggyengébb daluk szerintem, és mondom, az, hogy ezek a legsikeresebbek, faramuci módon pont annak köszönhető, hogy nem túlságosan pörgősek. Ezt a két dalt alapesetben rühellem, de most a Nyúllal röhögve énekeltük végig ezeket is, és imádtuk! Csodálatos volt!

Ezeket már a vége felé játszották, azt hiszem. Már a zseniális The kids aren't alright után (akik csak kicsit szeretik őket, azoknak általában ez a kedvencük). Volt egy számunkra is új daluk, az It won't get better, eléggé tetszik. Kb. egyforma arányban válogattak az összes albumról (kivéve az elsőt), és olyan erővel játszottak végig, olyan tökéletesen szólt minden, de valahogy mégis volt egy leheletnyi futószalag-hatása az egésznek. Hogy tegnap még máshol voltak, holnap már Szlovákiában lesznek, ez is csak egy a sok közül. Semmi "imádunk, Budapest", meg hasonló cukiskodás, amit az északi vendégeink általában megeresztenek azért. És hát... Dexter egy sima fekete nadrágot meg fekete inget viselt. De mééé? Szerzünk egy PhD-t, és akkor rögtön viszlát, punk rock életérzés? Kicsit felvontam a szemöldökömet azért.

A két ráadás a You're gonna go far kid (fú, de imádom) és a Self Esteem volt (erre még esetleg emlékezhetsz az MTV-ből), aztán utána egy pillanat alatt úgy megpattantak, mintha ott se lettek volna. De attól még az álmom teljesült.

(Utólag aztán láttam, hogy volt, akinek sikerült közös fotót lőnie Dexterrel a Tüskecsarnok előtt. Fo...)

Én nem mondom, hogy nem jobb korban hozzam illő emberekkel koncertre menni, de abban biztos vagyok, hogy többé egy percet sem fogok parázni azon, hogy nincs kivel mennem. És most, hogy ezt leírtam, körvonalazódik csak, hogy valójában elkezdett teljesülni az az álmom is, hogy a gyerekeimmel együtt járjunk bulizni, legalább egy darabig. (És így ne kelljen aggódnom, mi történik vele közben, mégse tűnjek gáz szülőnek. :D)

És tényleg unalmas, de akkor is oda lyukadtam ki megint, hogy bár szuper ajándék, meg jól is jött ki, hogy a Nyúl pont szereti a zenekart, nem értem, miért van az, hogy még a(z elvileg) saját párom sem akar velem kettesben elmenni valahova? Nem értem, miért én vagyok a legalja, az, akit senki nem akar. Ez valami rossz karma lenne?

Sose lesz vége - sose kezdődik el

Te láttál már a facebookon olyan szép és/vagy találó idézetet, amit helyesen írtak le?

Én sem.

Vagy egy igekötő, ami az ige előtt áll, mégis külön; vagy egy hosszú ékezet, amikor rövid kéne; vagy egy mássalhangzó kettő helyett - vagy fordítva. Rühellem ezt. Néha olyan jók, annyira illenek az életemre, vagy annyira leírják az aktuális állapotomat, mégse osztom meg egyiket se, mert aki leírta... egy balfasz.

Éppen ezért most sem tudom ide beszúrni azt a képet, amit egy ismerősöm osztott meg, mert elrontottak egy igekötőt, de annyira furcsa volt, hogy belépek és pont ez jön szembe pont most, hogy mutatom is:

"Felejtsd el és kerüld azokat, akik nem vállalnak fel. Az ő hibájuk, nem a te szégyened. Legyél olyannal, aki kiáll érted és melletted, aki nem tagad meg és le, aki nyíltan felvállal és büszke rá, hogy ismer téged."

Annyira elmesélném most, mi tett taccsra megint, de nem akarok többet írni, mint amennyit holnap reggel még éppen nem bánok meg. (Ittam 4 korty sört a tesóméból, és nagyon zaklatott is vagyok, és tudom magamról, hogy ilyenkor mindig elpofázom, amit nem kéne.) Megszakad a szívem. Most magamért.

(Annyit azért nem tudok nem megjegyezni, hogy engem soha nem vállalt fel senki, akit szerettem. Soha senki nem szeretett annyira, hogy világgá akarja kürtölni, hogy mi összetartozunk. Soha. Ez borzasztó azért, nem? Pedig látszólag nincs velem olyan probléma, ami kizárna ebből - jó, persze őrült vagyok, ezt tudod már a blogomból, de szerintem millió olyan őrült van, mint én, csak ők nem mind írnak nyilvános blogot.

Szóval az valami egészen őrjítő, ha belegondolsz, hogy életed során vagy épp nem szerettél senkit, vagy viszonzatlanul szerettél valakit.)

Tegnap reggel a tükörbe nézve megijedtem, annyira csúnya voltam - úgy értem, hogy még magamhoz képest is. Persze már sejtettem, hogy baj van, hisz kétszer keltem fel éjjel, most mégis rémisztő volt a látvány. A szemem alatt óriási táskák meg csíkok, olyan fura volt az egész - a számon, a feldagadt számon pedig fürdés közben is éreztem, hogy bizsereg.

Eddig azzal nyugtattam magam, hogy legalább az arcom megúszta.

Múlt héten kezdődött pár pöttyel. Mivel éjszaka jöttek ki, első körben pókra gondoltam (valaki megnyugtatott, hogy ha szerencsém van, talán aznap éjjel meg is ettem), aztán minden más ocsmány jószágra a szúnyogtól a - jajistenem - ágyi poloskáig. Kiporszívóztam a szobát, az ágyat, mindent IS. Mostam, sikáltam, mindhiába. De közben rájöttem, ha az ikrek is az én ágyamban alszanak és nekik semmi bajuk, akkor nem itt kell keresni a hibát.

A második tippem az volt, hogy valamiféle vegyszer vagy kozmetikum áll a háttérben: az új kókuszos öblítőm (ó, igen, van olyanom), vagy a kecsketejes szappanokból a citromos, vagy valami takarítócucc. De végül ez sem igazolódott be.

Nem emlékszem már, hogy mikor mennyire voltak durvák a kiütéseim, mert egy-két napon szinte teljesen eltűntek (és délutánra egyébként mindennap megszűnik a probléma), de mára összességében sokkal rosszabb lett minden.

Időközben a tejes dolgokat tettem meg bűnbaknak, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek okozzák a tüneteket, csak hát ezek pont az életem, a mindennapjaim részei... Szóval éjjel kétszer ébredtem fel a rohadt viszketésre, csak vakaróztam és vakaróztam, és azt hittem, sose múlik el. (Akkor este későn értem haza, és nem ettem már, csak ittam egy tejszínhabos kávét.) Reggelre én lehettem volna a szemléltető fotón a csalánkiütés címszónál. Ha nem szedem be a gyerekek elől a Fenistil cseppjük nagyját, valószínűleg megbolondulok a viszketéstől. Bedagadtak az ujjaim is, eszemben sem volt felvenni a gyűrűimet, és a tollat fogni sem volt jó. Napközben persze megint elmúlt az egész.

Délután fogorvoshoz vittük az ikreket, és mivel ugyanabban az épületben rendel a háziorvosom, úgy terveztem, bemegyek. Biztos voltam benne, hogy megdob hatszázféle beutalóval, mert ezt csinálja mindig, de gondoltam, ha ki tudok könyörögni tőle egy Fenistilt vagy valamit, akkor már megérte. Hát természetesen szabadságon volt, a helyettesítője pedig épp akkor fejezte be a rendelést. Pedig előtte még be is kaptam egy falat sajtot, hogy mire odaérünk, meg tudjam neki mutatni, miről is beszélek.

Most másnap reggel van, ülök a buszon óriásira felfújt kacsaszájjal (ez már a Fenistil utáni változat), de ne azokra a fullosan kipattintott szilikonos bombázókra gondolj (mert nekem csak a felső ajkam dagadt a duplájára), hanem vannak azok a sokadosztályúak, tudod, akiknek csak nem esett jól tanulni, és látványosan buta fejük van... Vagy a Simpson családra gondolj inkább. Nem is tudom, hogy sírni vagy hányni szeretnék inkább, ha a tükörbe nézek.

Mit be nem vállal az ember egy tejszínhabos tejeskávéért...

Merthogy tegnap este egyrészt nem tudtam ellenállni neki, másrészt miután buktam az orvososdit, eldöntöttem, hogy 100%-ra biztos leszek benne, mitől van ez a nyavalya. Eddig a sajt meg a tejszínhabos kávé az, ami után pár perc múlva már bizsergett a bőröm, egy-két órán belül pedig egy nagy csalánkiütés lett az egész testfelületem. Ami azért köcsögség, na.

Emiatt már második napja húzok végül farmert a szoknya helyett, amin még túl tudnám tenni magam, de az égő-bizsergő pornóskurva-száj már kissé feszélyez. (Mert persze megbámulnak, de mondjuk én is megbámulnám az ilyet.) Most kapom meg azt a figyelmet, amit amúgy normál állapotomban várnék el az emberiségtől, hehe.

És hát mikor máskor futnék bele reggel a barátnő-kolléganőmbe, akivel csak telefonon beszélünk és szökőévente találkozunk. Hát mikor máskor lenne a cuki biztonsági őr szolgálatban, aki nagyon emlékeztet az első szerelmemre, és aki gyakran észre sem vesz, csak amikor már a pultnál állok, mert OLVAS, de most bezzeg már akkor hangosan rámköszönt, amikor beléptem az ajtón. És nézett. Az arcomat. Most tényleg ne már...

Pillanatnyilag úgy érzem, ketten vagyunk: a szám meg én.

Nem vagyok amúgy elkeseredve, hiszen nyár van, péntek van, holnap palacsintafesztivál, és ha a felső ajkam lemegy akkorra mondjuk a mostaninak a felére, az varázslatos lesz.

Abban sajnos egyre biztosabb vagyok, hogy így nem adhatok majd vért, pedig már tökjó bátorítást találtam ki (ahhoz kell a bátorság, hogy odamenjek és beszéljek, nem a szúráshoz) - ezentúl mindig azt képzelem, hogy egy bizonyos valaki kapja meg, akiről épp tudom, hogy szüksége van rá.

Hát így vagyunk.

(Ha esetleg hasonló kínra neked már van recept nélküli, bejáratott módszered, örömmel veszem, ha megosztod velem, mi az. Nagyon nem számítok kiműveltnek ilyen allergiafaszságokat illetően.)