Ismered azt az érzést, amikor a buszmegálló felé ballagva (ez mondjuk négy perc vagy kevesebb) négy kibaszott busz megy el melletted, majd a megállóban tíz percet vársz a következőre?

Mindezt akkor, amikor bár elaludtál, mint minden egyes nap (a szervezeted azért kitartóan tiltakozik a 4-5 órás alvások, pontosabban az alvásmegvonás ellen), de valami csoda folytán mégsem indultál késve és röhögve beértél volna, ha időben jön az a rohadás busz...

Érzem, hogy nem bírom sokáig. Nem, nem a BKK-t, ez csak egy apróság a szartengerben. Elegem van mindenből, a kialvatlanságból, a társalgás helyett bunkó fejjel maguk elé bámuló emberekből, a "Mi van? Semmi. Értem."-típusú beszélgetésekből, a sok idiótából, akinek még viszaköszönni is büdös, nemhogy előre (de tényleg, van olyan, akit az anyja nem tanít meg köszönni? Vagy ez úgy van, hogy egyszer csak átkattan benned valami, hogy akkor te mostantól udvariatlan paraszt akarsz lenni?) A mellőzöttségből, a rondaságból, mindenből az égvilágon. Szerintem a mostani állapotomban semminek se tudnék már örülni (jó, mondjuk pénteken vettem egy bikinit, ami egyszerűen tökéletesen áll, attól azért kilengett a mutató...)

Aludni akarok. Ameddig csak tudok. Szóval nem úgy, mint legutóbb, amikor ugyanilyen tervekkel feküdtem le, hogy most lealszom a nem tudom, hány hónapos alvásdeficitet, aztán Anya 11 órakor már ott toporzékolt, hogy ideje lenne felkelni, mert a gyerekektől semmit se tud csinálni.

Vajon tudok még mosolyogni? Úgy értem, amikor nem kötelességből csinálom, hogy ne gondoljanak búvalbaszottnak, vagy ne féljenek tőlem, hanem csak úgy.

Aludni akarok. Vagy ha ez nem lehetséges, akkor esetleg jól összeverni valakit (nyugi, nem családtagot, hanem valakit, aki mondjuk nem válaszol, nem köszön, vagy csúnyán néz). Vagy esetleg baltával összevágni egy játszóteret gyújtósnak.

(Aki most megint szeretne rázendíteni a "jaj, olyan csodálatos gyerekeid vannak, neked csak örülnöd lenne szabad" kezdetű nótára, az egyrészt nem értette meg a lényeget, másrészt meg nálam jelentkezhet pofonért. Vagy legyen mindjárt három, elvégre ők is hárman vannak.)

Ülök a buszon még az állomáson, felszáll egy kiscsaj, aztán egy másodperccel később előugrik egy gyerek (nem az esetem a rövid, hullámos haj, az ilyenekre pont rá se nézek, de ha már most megbámultam, el kell ismernem, hogy ő nagyon jól néz ki), felvesz valamit a földről (gondolom, a kiscsaj bérletét), felszáll, és angyali mosollyal átnyújtja a lánynak. Ő is elmosolyodik, megköszöni, a gyerek leszáll. A lány utána még jó párszor odapillant, de a fiú nem néz fel a buszra, a barátjával cigizget (kávézgat).

Olyan cukik! Egyidősek lehetnek, második pillantásra mindketten gyönyörűek, és szerintem még a magasságuk is stimmel. A lány (ha olyan, mint én) most tutira belezúgott abba a mosolyba. Ugyanabba az irányba járnak suliba valószínűleg. Hátha...

(Mellesleg engem is megbámult egy nagy, kopasz ember a buszon. Még az állomáson a lépcsőről is visszafordult, hogy lessen. De, de, tényleg engem. Tudom, én nyígtam azon, hogy már a kutya se néz rám, de most még vagy félóráig agyalhatok azon, hogy biztos nem kentem el rendesen az alapozómat. Vagy rendesen elkentem a szempillaspirálomat.)

Instant szerencse

Ma délután a szomszédban találtam egy négylevelű lóherét, aztán megnéztem a lottószámokat, és kiderült, hogy kettesem van (1805 Ft).

(Ne keresd a cipőméretemet a nyerőszámok között - múlt héten átmenetként más számokat játszottam meg, és úgy megtetszettek, hogy ezen a héten is... De jövő héten már tényleg a méreteim jönnek.)

Ballagás

Azért az nem járja, hogy nem írok semmit a ballagásról. Sose írok a lényegről, a nagy pillanatokról, egyszerűen csak megéljük, utána meg szépen elsikkad a dolog, nincs rá idő, és elmeséletlen marad a családtagjaim rengeteg nagyszerű tette.

Szóval a ballagás napján a lakás még úszott a retekben, ugyebár, és bár igazából csupa közeli rokont vártunk csak, aki úgy szeret, ahogy vagyunk, meg ott segít, ahol tud, azért kellett valamit fakítanom délutánig, hogy ne gondoljanak lusta disznónak (ámbátor szerintem is az vagyok, és én aztán ismerem magam). 

A küldetést nehezítette, hogy nem csak Szotymika maradt otthon aznap (akinek a magas láza ugyan végre elmúlt, de a nyakamban csüngési kényszere megmaradt), hanem Mimmó is. Ugyanis színezett. Nem csalás, nem ámítás, előző nap rákapott a színezésre, és aprólékos munkával, hosszú órákon keresztül kiszínezett egy egész oldalt a Scooby Doo-s színezőből, és igaz, hogy mindent pirosra, de mindent egyenként: az autó kerekeit, az embereket, mindent. Másnap hajnalban ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, én meg gondoltam, nem zavarhatom meg az alkotásban, legyen neki gyereknap, Anyáék úgyis megérkeznek kora délután, hát maradjon otthon ő is.

Ez kicsit megnehezítette a dolgot - a készülődéshez annyit tudott hozzátenni a drágám, hogy leszakított a folyosón gyorsan egy ilyen habszivacs díszcsíkot a falról, tudod, ami a két színt elválasztja -, de hosszú idő után most újra leültettem őket a Gru 2. elé, és már olyan régen látták, hogy lekötötte őket, én meg nekiállhattam puccba vágni a lakást is, ami úgy nézett ki, hogy pörögtem, mint a hülye, de a szemétdomb csak nem akart eltűnni. Nagy nehezen csak felporszívóztam, letisztítottam a tükröket meg mindenféle dolgot találomra, felmosni már csak akkor tudtam, amikor ott voltak Anyáék (akiket az otthoni szomszédunk hozott fel, majd elment intézni a dolgait, és a ballagás után visszajött értük), de végül csak kinézett valahogy a hely (bár a bútorok a por miatt egy halványabb, elegánsabb árnyalatban tündököltek, de ki nem szarja le, Anya így is áradozott, hogy milyen csodás a lakás). A konyhát teljesen kihagytam a szórásból, szóval gondolhatod, hogy persze ott volt a bázis, én meg majd' elsüllyedtem a koszos tűzhely miatt, á, mindegy is. 

Sütit készíteni, ha emlékszel, nem maradt időm, szóval a vendéglátás része a dolognak úgy nézett ki, hogy állt a hűtőben egy épp felbontott kóla, meg volt lehetőségem kávét főzni... És egyszerűen nem érdekelt már a dolog, miközben tudtam, hogy a Nyúl megérdemelné a nagy partyt, mert egy ballagás (tudom, tudom, óvodai BÚCSÚZÁS van, ballagás csak iskolából) azért fontos dolog az életben, és mégse...

Aztán befutott Anyukám (aki édes sütit hozott) meg Dzidze (aki sósat), és lefoglalták a gyerekeket, amíg felmosok. Megjött E. unokatesóm a csodás csokis muffinjaival, és Dzidzével felöltöztették a kiskölyköket, amíg én hajat mostam és szárítottam. Aztán kifésülték Szotymi kóchaját, és virágkoszorút tettek bele, amíg sminkeltem (mármint magamat :D). Még Tetkós is tiszteletét tette a közös otthonunkban, és vissza se ment dolgozni az ünnepély után (ilyen évek óta nem történt, hogy hétköznap egy egész délutánt velünk tölt) - igaz, nyomós oka volt rá (nem a ballagás, hanem egy durva gyomorrontás). Miközben készülődtünk, elhozta az anyukáját a villamostól, aki előtte épp Tetkós apjánál volt a kórházban (így ő nem tudott jönni), és - történelmi pillanat! - 8 évvel a megismerkedésünk után végre találkozott Tetkós anyja és az enyém. Fú, úgy rettegtem ettől a pillanattól, de, hogy miért, azt nem tudom.

Amikor elindultunk a ballagásra (fél kiló sötét festékkel a szememen) természetesen újra elkezdett esni az eső (imádom az ilyen borús időt, csak nem ilyenkor - Szotymi a héten csodaszép, habos-babos pink ruhát vásárolt magának, ami ujjatlan - ezt azért igazán tiszteletben tarthatta volna az időjárás), de a gyerekek az istennek nem akartak autóval jönni, kizárólag a nyakamban, de azért csak odaértünk (Szotymi még mondta is, hogy olyan vagyok, mint egy paci, arra célozva, hogy mindig cipelek valakit - tudod mit, kislányom, a jó édes anyád olyan).

Az oviban még toporogtunk úgy negyedórát, hogy megvárjuk, míg eláll a szakadó eső - az egyik óvónéninek szívügye volt ez a lakodalmas előadás, évek óta tervezte, hogy ezt megvalósítja -, aztán végül csak elkezdődött a műsor. Annyira profin volt megcsinálva az egész és annyira profik voltak a gyerekek maguk is, hogy elképesztő. És gyönyörűek. És aranyosak. Álltam a sarat és nem bőgtem (volt, aki olyan kétségbeesett arccal szorította a szájára a kezét, mintha temetésen lenne), csak amikor megláttam a fiamat. Meg amikor meghallottam. (Na meg annyira nem is tudtam koncentrálni, hogy meghatódjak, mert Szotymi, amint megpróbáltam letenni, üvöltésben tört ki - igen, a műsor közepén.)

A Nyúl egyébként szakácsot játszott még másik 4-5 gyerekkel, tömegszerep volt, ami úgy általánosságban felháborít, ha belegondolok most, de nem bántam. Cuki, picike volt a többi gyerek között. Imádnivalóan szorította a kölcsönnadrágot, amin én előzőleg nem vettem észre, hogy nagy rá (két nappal korábban az éjszaka közepén férceltem fel a szárát másfél centivel, de tök fölösleges volt, mert még így is hosszúnak tűnt, de a többi gyereknek is hosszú volt), pedig akkor adtam volna rá övet (van egy halálfejes).

Ja, nekünk természetesen nem volt helyünk a közönségben, így végül a "színpad" másik oldalán kötöttünk ki. Így aztán igaz, hogy minden szereplőnek csak a hátát láttuk, viszont a szülők összes ballagásról készült fotójának kb. 80%-ára rákerültünk :D Egyszer egyébként nevetőgörcsöt is kaptam, mert kis ideig ott álltunk a CITERA mellett, és Tetkós egy idő után megjegyezte, hogy nem jó így, hogy túl közel vagyunk a hangfalakhoz. (Rólam úgy szándékosan megint senki nem csinált egyetlen kurva fotót se, azt gondolom, nem kell mondanom. Ja, de, Tetkós anyja, amikor az ikrek egymást próbálták eltúrni a nyakamból és majdnem hanyatt is estem. Nem lettek előnyös képek.)

A műsor végén a gyerekek körbeállták az udvar közepén lévő dombot (ami a kerületi ovik közül különlegesen vonzóvá teszi a miénket), mindenki kapott egy lufit, amit elengedtek. Nagyon megható volt. 

Aztán volt még ilyen kötelező kajálás, mármint a gyerekeknek meg azoknak a szülőknek, akik nem átallanak mások szeme láttára enni (a sütijeimet nem láttam egyik asztalon sem, viszont az óvónéni távozáskor megköszönte...), majd a gyerekek nekiálltak a sáros udvaron játszani (az én fiam elsőként - ja, a cipője is kölcsöncipő volt), közben a családom hazament a lakásba, én egy kicsit beszélgettem az egyik apukával, aki szintén magányos farkasként őgyelgett ott a tömegben, aztán csak vége lett, és ballagtunk hazafelé a Nyúllal. Nagy meglepetésemre, mire hazaértünk, már a szomszéd is ott volt (nem a pesti szomszéd, természetesen), és annyira örültem, mert végül mégiscsak volt vendégeskedés ezen a napon, mégse lett ugyanolyan, mint a többi.

Ja, azt hittem, hogy a Nyúlnak a Varázsvirágtól kért kusudama csokromat semmi sem übereli (oda is ment a ballagáson Anyához egy nő, hogy jobban megnézze), de E. hozott egy kukabúvárokkal teletűzdelt szemétcsokrot, ami messze sokkal jobb volt még úgy is, hogy pedig nem olyat csináltak, amilyet ő szeretett volna. És persze kapott a Nyúl focis csokrot is, mert egy férfi a focitól (is) lesz férfi.

Jó volt. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki velünk volt aznap. És főleg a Nyúlnak köszönöm, hogy olyan csodálatos.

Egyébként boldog vagyok. Persze közben fáradt is vagyok, meg a családi életem se változott semmit, de most végre van olyan célom megint, ami éltet. Még nem gondoltam végig, mi lesz majd - miközben milliószor gondoltam már rá, hónapok óta ez tölti ki az agyamat, ez segít túlélni, amikor amúgy azt érzem, hogy nem bírom.

Egyszerűen csak választottam a bakancslistámról egy tételt, amit megvalósítani nem tűnik lehetetlennek, ami több, mint álom. Vagyis hát vicces, mert valahogy ez is olyan, mintha a gondolataimmal vonzottam volna be egy kis szálat, amibe bele lehet kapaszkodni, és most már megy majd minden a maga útján.

Igazából én kötelezővé tenném általános iskola vége felé (meg középiskolában is) a bakancslista íratását. Kell, hogy az ember tisztázza magában, mi az, ami boldoggá tudná tenni, mi az, amire igazán vágyik. Minél korábban, annál jobb. Úgy értem: amíg nincs álmod, nincs terved (megfogalmazva), csak lébecolsz és vergődsz, mert nem vagy boldog, de nem tudod, mitől lehetnél, addig időhúzás minden nap. Időpazarlás. Ha már megvannak a dolgok az agyadban, az olyan, mintha felléptél volna az első lépcsőfokra.

És kell, hogy az ember tudja, van rá ideje - nekem legalábbis olyan felszabadító volt, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen senkinek nem kell időre előrukkolnom az eredménnyel, hogy megcsináltam. (Egyetlen időkorlátos bakancslistás tétel szerintem az esküvő, de ez meg kicsit azért sántít, mert szerintem az ember nem tehet fel a a bakancslistájára olyan dolgot, aminek a megvalósulása nem csak rajta múlik. Úgyhogy az inkább szimplán csak egy álom, de úgy érzem, az időkorláton bőven túl vagyok, és bár nagyon vágyom rá, emiatt már mégsem. De erről már sokszor írtam.) 

Szóval boldog vagyok. Ezért, ha véletlenül megölne valaki (és itt most nem a rákgyanús anyajegyemre gondolok), és öngyilkosságnak állítaná be, akkor kételkedjetek, és ne hagyjátok annyiban! ;-) (És legyen zenés temetésem.)

Számok

Kedveskéim, azt még nem is meséltem, hogy nagy fordulat állt be az életemben.

Eddig éveken át az adóazonosítómmal lottóztam (ami ugyebár öt darab kétjegyű szám), mert mindig az lebegett a szemem előtt, hogy micsoda fricska lenne már az Adóhatóság felé, ha pont ezzel kaszálnék milliókat (bocsánat: milliárdokat).

Aztán kb. két hete minden borult, mert rájöttem: találok öt olyan számot, olyan méretet, ami jellemez, így a továbbiakban ezeket fogom megjátszani, nevezetesen:

- a cipőméretemet,

- a nadrágméretemet,

- a melltartóméretemet (fiúknál az ingmérettel helyettesíthető),

- a súlyomat (bár még nem döntöttem el, hogy azt, amennyi szoktam lenni, vagy azt, amennyi ténylegesen vagyok, vagy azt, amennyit hazudok magamnak, hogy vagyok),

- a 100 cm feletti magasságomat.

Tartsatok velem, ha van kedvetek! Lottózni úgyis kell, ha az ember gazdag szeretne lenni (jól van, persze dolgozni is lehet, de az annyira jelentős eredménnyel nem kecsegtet), akkor meg már miért ne szórakozzunk a számadatainkkal, nem? A születési dátumok meg már olyan elcsépeltek (mondjuk ettől függetlenül a hatos lottón még mindig valamelyik gyerekemét játszom meg, bár csak a Nyúlét lehet tisztán, mert a kicsik 52-kor és 55-kor születtek).

Egyik ismerős, kétgyerekes apuka közzétette ma a facebookon, hogy örömteli hangulatban van a Gyerekszigeten. "Eltelt egy év, és mi újra itt", vagy valami ilyesmi volt a kiírás.

Ha mi hétvégén eltévedünk egy játszótérre, Tetkós még a kocsiból se száll ki (és minden, de tényleg minden gyerekes helyszínről és programról azért kell eljönni, mert ő már unja, de még így is azt kell mondjam, nagyon sokat javult a helyzet az ikrek születése óta).

Igazságtalanság.

Nem azt mondom, hogy az én álmaim netovábbja a kibaszott hintát lökni óraszám. Az én álmaim netovábbja valaki, aki annyira szeret, hogy még ebben is mellettem van.

UPDATE: 41 perce, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Az előbb írt Tetkós, hogy hívta a fent említett apuka (akivel még soha az életben nem beszéltünk köszönésen kívül), és jövő héten viszi hozzá a kocsiját. Egy másik apuka ajánlotta neki Tetkóst. Mik vannak... :)

A világ legrondább színe

Ha hozzátok esetleg nem jutott volna el, megválasztották a világ legrondább színét. Amikor még csak a cikk címét olvastam el, megesküdtem volna rá, hogy olyan szín lesz, amit én szeretek. Bingó. Eláruljam, melyik az?

Nem más, kérlek szépen, mint a Pantone 448 C. Gondolom, megvan. :D De ha esetleg mégsem. Meg a cikkben ott a sztori is. 

Jól van, nem az, hogy ez a kedvenc színem úgy általánosságban, mert mondjuk elképzelhetünk egy öreg kémiatanárt ilyen színű köpenyben, vagy egy negyvenéves, rozoga kocsit ebben az árnyalatban... De elképzelek benne egy csomó más dolgot is. Selyem ágyneműt meg szexi nyári ruhát. Engem megnyugtat. Szeretem a természetes árnyalatokat.

Tényleg, te mit szólsz hozzá? (Na és a második helyezett sötét csokibarnához és a harmadik helyezett mustársárgához?)

Na kérem.

Az előbb befejeztem az oviba kötelező sütik megsütését - mind egyedi és különleges lett, értsd, hiába használtam ugyanazokat a formákat (szívecskét meg pillangót), megint nem lett közöttük két egyforma. Sem alakra, sem vastagságra - ez utóbbi elvileg lehetetlen, de nem nekem!

Na mindegy, mindig átmegyek ilyenkor ugyanazokon a fázisokon, amiken most is (ja, szerintem már meséltem, hogy amikor sütit kell vinni, én mindig tüskés sütit készítek, ami egy tök egyszerű teasütemény csokival borítva és megszórva színes vagy normál tortadarával. Mert ezt végre már megtanultam.)

1. Kurvajó ez az ötlet. Mindenki ájuldozni fog, hogy milyen csodaszép és finom, profi munka.

2. Szétcsúsznak a formák a sütőben. A faszért csúsznak szét...

3. Mindegy is, majd szép lesz rajtuk a csoki és finomak lesznek.

4. Lehetséges, hogy ez nem sült át? Meg akkor a többi sem? Ennek ilyen puhának kell lennie?

5. Azért finom.

6. Igazából semmi különleges.

7. Ennek ilyen ropogósnak kell lennie?

8. Még olajat az olvasztott csokiba vagy vajat? (gyakorikerdesek.hu) Vizet???

9. Hogy néz ez ki. Hogy tud ez így kinézni.

10. Soha az életben nem akarok fehércsokit látni. Hogy az anyjába csomósodhat ez így össze. Sose lesz sima.

11. Túl sűrű.

12. Túl folyós.

13. Mindegy, majd a végén a tortadara eltakarja.

14. Hogy néz ki ez a tortadara. Bár legalább finom.

15. De cseszhetem, ha senki nem akar enni belőle úgyse.

16. Mindenki fujjolni fog és azt mondják, hogy egérszar. A gyerekek se fognak belőle enni.

17. Na, azért így egyben egész pofásak. Mondjuk a pillangót nem annyira lehet felismerni, hol inkább Hello Kitty, hol meg elgázolt macska formája van, de enni kell, nem nézni, ugye?

18. Dobozt! Hol a múltkori doboz? Sehol egy kurva doboz? Cipősdoboz, megvan! Fuj ez újcipőszagú. Akkor legyen... miből pakoljak ki... Megvan.

19. Ohh, ezek az élénk, IKEÁs szalvéták! Ezekben még a főtt krumpli is jól mutatna! Excellent!

20. Istenem, add, hogy pont ne halljam, amikor valaki valami kellemetlent mond a sütimre.

21. Esküszöm, legközelebb már tényleg tökéletesek lesznek!

(22. Nem lesznek.)

Amúgy a ballagásra ezen kívül már megvan mindenki ruhája (vasalva!), a hajam befestve (Tetkós ezért rohant haza ma du. munkából), és 3 nap után végre Szotymi lázát is sikerült levinni. Mindössze néhány apróság maradt holnapra.

1. Kitakarítani a nappalit.

2. A fürdőt is. A wc-t is.

3. A konyhát is (vagy legalább lesöpörni mindent a konyhapultról és felgyújtani).

4. Felmosni mindenhol.

5. Körmöt lakkozni.

6. Epilálni.

7. A vendégek érkezése előtti percben elpakolni a játékokat (csak akkor érdemes).

8. Porszívózni.

9. Száradó ruhákat összeszedni.

10. Hajat mosni (és lesikálni a testfelületem jelentős részét borító hajfestéket és filctollat).

11. 1-2 ablakot lemosni gyorsan.

12. Smink, pucc, glanc.

Álmos vagyok.